TéZé motoron

Akkor született, amikor én még egy kósza pajzán gondolatnak sem mondhattam magam. A Vespa 50 Specialt 1972. október 20-án helyezték forgalomba az eredeti olasz forgalmi engedély tanúsága szerint, amiből még két megmosolyogtató adat derül ki: 49,77 cm3 a kétütemű egyhengeres lökettérfogata és 1,45 CV (azaz cavalli, magyarul lóerő) a teljesítménye. 1,45. Ezen most csendben mindenki merengjen el egy percre és LOL.

Nem olyan régen Jeremy Clarkson, az autós újságírás angol istene, és a Top Gear TV-műsor vezetője jelentette ki a Fiat Panda 100 HP kapcsán, hogy minden, ami az olasz méregzsáknál, tehát 100 lóerőnél gyengébb, az veszélyes a forgalomban. Nem hiszen, hogy pont erre az értékre és pont egy ilyen járműre gondolt, de ha mégis, akkor ezúton gratulálok neki, mert kitűnő a meglátás és nagyon igaz. Az én 50-es Vespám kimondottan veszélyes 2007-ben, a budapesti forgalomban. Még 50 km/h-ra se nagyon képes, így aztán még sima lakott területen is az autósok türelmével – nem sok van nekik – játszom, nem is szólva a Hungária körút 70-es szakaszain döngető 40 tonnás kamionok sofőrjeiről. Kétütemű, tehát trabantszagot ereget maga után, ami sok közlekedőnél szirénázva villogtatni kezdi az „előzzük meg mindenáron” lila lámpát, így gyakran szorítanak az árok irányába. Hétvégén, gyér forgalmú mellékutakon Budafokról Zuglóba menet a legjobb móka, különösen mivel a megérkezés jutalma anyám zseniális húsleveséből és csúsztatott palacsintájából álló ebéd. De rendes, hétköznapi közlekedési eszköznek tökéletesen alkalmatlan.

Pedig amikor meghoztam, még ennyire se volt jó. Nem indult, bár ahhoz nem kell neki sok. Egy kis benzin-olaj keverék (egy ötliteres tank benzinhez, nyolcad liter olaj), szikra, tehát nem beköpött gyertya, és két határozott rúgás. Ugye ezt az önindító-kérdést te sem gondoltad komolyan?! Kérlek… Világítás van rajta, mint villanyos extra, de index már nincs. Három vezeték a teljes elektromos hálózata. Szóval könnyen berúgható, de pár évnyi állás nem tett jót neki, s nekem nem sikerült. S hiába röffent volna be, lapos kerekeivel messze nem jutottam volna. Meg egyébként is. Ez egy ereklye, régi és nagyon-nagyon kedves emlék, ami dédelgetést és teljes korhű restaurálást érdemel – leszámítva persze a rút tükröket. Azoknak ugyan kukában volna a helye a korhűség szempontjából, mégis maradnak (az okok az előző posztban).

Szóval felcsörgettem motoros körökben megkérdőjelezhetetlen szakértelmű barátomat: legalább olyan szépre és jóra szeretném, mint újkorában. Igen, a Vespát, ami nagybátyámé volt, ezért kerül, amibe kerül. Imre picit dünnyögött, majd végül kinyögte: A Kinczel Csaba. És tényleg, Csaba zseniális tehetségű motorépítő és restaurátor – voltam a műhelyében és bátran állítom, hogy inkább művésze, mint mestere a dolognak. De sajnos ennek megfelelően elfoglalt. „Hozdd el, megnézzük mit kéne vele csinálni, aztán meglátjuk” – nem mondom, hogy felelőtlenül ígérgetett, de én már annyira szerettem volna a Vespa műbőr ülésén feszítve végighasítani az Andrássy úton, hogy mindez nem érdekelt. Elvittem, elmondtam, mit szeretnék, és vártam. Pár hetet – „most van egy nagyadag öreg Honda-váz megrendelésem”, pár hónapot „most a Dakarra készítek fel egy quadot”, majd az egész nem motorozható téli szezont. Március és az első melegebb napok érkeztével próbáltam nagyobb nyomást gyakorolni, de hiába: a Vespa túl kicsi megbízás, és túl nagy szopási potenciált rejtett magában ahhoz, hogy Csaba hozzáfogjon. Én pedig egyre többet töprengtem a dolgon, s eszembe jutott valami. Ez elmúlt tíz évben biciklizni se nagyon bicikliztem, nemhogy ez a motorozás. A Vespa viszont egy csutkaváltós, féknélküli, imbolygós dög, amivel hasra talán nem esek, de párszor dőlni fogok, az tuti. Talán mégiscsak jobb lenne ezt a gyönyörű börleszk jelenetet a nagyfelújítás előtt előadni. Először tegyük járóképessé, azaz mocizzunk, s, majd ha már biztosan megmaradok a nyergében, akkor jöhet a restaurálás.

Újabb telefon, újabb név: Tóth László. A gödöllői mágus mindent tud az öreg olasz robogók lelki és testi bajairól, egy dobozból, saját kezűleg összerakott Lambrettával jár, ami az én szememben Dugovics Tituszéhoz fogható hőstett. Így a Vespa nála kötött ki. A diagnózis: új gumik, gyertyák, fékbetétek, és valami gumimembrán kéne, egy eséstől pedig picit elment a vázgeometria, de egyébként rendben. A motorra lassan ráférne egy generál – csapágyas lett a lelkem – de egy szezont még kibír. Szuper. Az alkatrészeket fillérekért meghoztam Olaszországból, majd pár nap türelem, s elkezdődhetett motoros pályafutásom a Vespán. Annyit elárulhatok előre, hogy Gödöllőről saját lábán jött haza, s 35 életévét meghazudtolva nem hagyott ki egy ütemet sem.