TéZé motoron

E blog motoros részének ötlete már tavaly nyáron megfogant a fejemben, sőt, el is kezdtem írni - a fióknak. Íme az első bejegyzések, amik oda vezettek, hogy ma az alábbi képen látható gyönyörűség, egy Yamaha MT-03 boldog tulajdonosának mondhatom magam.

Felnőtté válásuk során a fiúgyermekek életében a babakocsi, a lábbal lökdösős műanyag mini-tricikli, a pedálos Moszkvics, a csővázas roller, az oldaltámaszos bicikli, a BMX, a tekerős gokart, egy használt kemping-kerékpár majd egy csillogó Swimm-Csepel versenybringa után elérkezik az első belső égésű motorral hajtott jármű: a moped. Esetleg kisvártatva egy Szinyó és más egyéb, a lakótelepi jaszkarik között akkortájt elérhető motorbicikli. Nekem ugyan megvolt a teljes törzsfejlődés, sőt, olasz nagybátyámnak hála (Angelo Ferracin, róla később még sok szó esik, ezért hívjuk Nini-nek, ahogy a barátai is), olyan luxuscikkek színesítették a palettát, mint az elöl teleszkópos, tehát rugózásra képes (!), háromfokozatú váltóval megspékelt, egyedi BMX, és a villanymotoros-akkumulátoros, tehát önerőből mozgó Ferrari F1-replika gokart. Ma ez talán nem olyan nagy durranás, de főleg utóbbi volt óriási királyság a ’80-as évek hiánygazdaságának közepén, egy pest megyei faluban. A pedálos gokartot mégis sokkal jobban szerettem, a Ferrari ugyanis –szégyellem leírni, de… khmmm, izé, hát lassú volt, na. De mint a bűn. Szóval vagány gyerekkorom volt, de aztán tiniként nehezebb évek jöttek, és a versenybringa utáni lépcsők, a Babetta, egy jó Riga vagy a Simson kimaradt. Mint ahogy a motorozás is.

Tizenhat évesen pedig már az autó MAGAZIN szerkesztőségében rontottam a levegőt – sok hasznosat akkor még az újság készítéséhez nem tudtam hozzátenni –, s ezzel úgy tűnt, végleg elkötelezem magam a négykerekűek mellett. Hiába készült a szomszéd szobában a motor revü, a szülők idegrendszerének már a korai kocsizás is elég megterhelés volt. Ráadásul mindezt a Renault Clio Kupába tett nem túl sikeres kiruccanással súlyosbítottam. Jó, „a nem túl sikeres” picit talán enyhe szófordulat az első versenyen dobott kolosszális tetőre. A kedélyek ezek után sem nyugodtak le, két év következett a rali első osztályban navigátorként – folyamatosan adtam aggódnivalót az erre oly fogékony ősöknek és barátnőknek. A motorozást már nem mertem megkockáztatni. És persze nem tagadom: a motoroktól, meg a saját hülyeségemtől mocskosul féltem is. Nincs gyűrődő zóna, légzsák és ABS, illetve még jobb esetben kevlárülés, hatpontos öv és bukócső, ami megvédhetne. Akadt viszont ifjú bohóság, versenyszellem, rajongás a gyorsulásért, a sebességért és a határok feszegetéséért, mindez megspékelve agresszív és vak autósokkal, aknamezőhöz hasonlatos úthálózattal és nem létező közlekedési kultúrával. Magyarországot motorozva túlélni túl nagy kihívás nekem – gondoltam.

Egész 2007 nyaráig. Épp egy vállalkozás gründolásával foglaltoskodtam, ami sok találkozóval, megbeszéléssel, szaladgálással járt – volna. Helyette főleg dugóban ültem és bosszankodtam. Rengeteg időm volt irigykedni a sorok között lazán elsuhanó motorosokra. Ráadásul úgy tűnik, hogy a tudatuknál lévő – tehát az éppen NEM telefonáló, miniszoknyát stírölő, gyereket gegyüllő vagy pszichedelikus utazáson révedő – autósok még előzékenyek is velük. Ezt akarom én is, fogalmazódott meg a gondolat. Kell egy jó nagyrobogó, mint például a műfaj királya, egy 400-as Suzuki Burgman, és én kényelmesen, szélvédetten, könnyedén suhanok majd a sorok között, és pikk-pakk odaérek mindenhova. Ehhez viszont „A" kategóriás jogsi is kell. Egy 50-es robihoz ugyan nem kéne, de Vespám már van, másik ötvenes meg szóba se jöhet. Se helyette, se mellette. Még a végén megsértődne. A narancs Vespa 50 Special 1972-ből, aminek lelke van és ami számomra pótolhatatlan kincs. De hogy miért?

Kiderül a következő részben.