TéZé motoron

Az előző poszt tán kissé hivatalos-történelemóra szagúra sikeredett, elnézését érte. Szerintem a Vespa-feeling megértéséhez ez is hozzátartozik, éppúgy, mint az olasz hippikorszak, az Alfa Spiderek és a szabad szerelem, meg a nyüzsgő piazzák világa. Soha nem felejtem el, hogy az észak-olasz kisvárosban, Badia di Polesine-ben, a nagybátyámék háza előtti téren az olasz vagányok minden nyáreste összegyűltek és társadalmi életet éltek: széles gesztusok kíséretében kiabáltak, brummogtatták a Vespákat, egykerekeztek és tették a szépet a csajoknak. Ameddig csak a nagynéném türelme engedte, lent lógtam köztük, és csorgattam a nyálam a vidám színű, bódító szagú és mosolyfakasztó hangú robikra. Akkor, egy öt éves magyar kisfiú fejével végtelenül vágytam rá, hogy olasz tinédzser lehessek – persze egy szép sötétkék Vespával.

A nagybátyámé narancssárga volt – az is tetszett, szó se róla –, viszont csak ötvenes. De napközben, ha ment a városba intézkedni, fölültett maga elé és vitt magával. Igazi örömünnep volt minden út a perzselő olasz nyárban, természetesen mindenféle védőfelszerelés nélkül. Papucsban, ingben és rövidnadrágban, persze bukó nélkül – akkoriban még más volt a világ hozzáállása a veszélyhez. Az öreg E28-as 520i BMW-jében például úgy utaztam, hogy felálltam a kardánalagútra, vagy később a középső púpra ültem, az első ülések támlájára könyököltem és persze minden mozzanatot feszülten figyeltem. Nem kellett volna frontális ütközés, egy nagyobb vészfékezés is elég lett volna, hogy kirepüljek a szélvédőn. Gyerekülés, biztonsági öv? Hagyjad már, azt se tudtuk, mi az.

A motoron látható utólagos és bűn ronda tükör története nagyon jellemző és picit talán azt is megmagyarázza, hogy miért ragaszkodom ilyen mérhetetlenül a narancssárga rémhez. Nini imádta a gyerekeket: a húgommal, és az unokájával együtt hármunkat gyakran elvitt a délutáni szieszta végeztével egy jó gelatóra a centróba. A Vespán. Rita állt a lábtartón, Danielle ült előtte, míg én Nini mögött kapaszkodtam. Ilyenkor persze nem ment gyorsan, de ha csak ketten voltunk nemritkán láttam a Vespa szögletes óráján a mutatót a legutolsó 80-as osztás magasságában táncolni. A végsebesség környékén már a köszörűkő éktelen visításhoz hasonlított az 50 Special hangja. Szóval vidám négyes meneteink egy idő után szemet szúrtak a hely Carabinieri (csendőrség) főnökének, aki szólt is a Nininek, amúgy olaszosan. Ordítva és káromkodva. Az oké, hogy nincs rajta bukó, che cazzo. Az is rendben, hogy egyszerre három gyereket szállít, szintén bukó nélkül. Va fanculo. De legalább egy nyamvadt tükröt tegyen fel a Vespára! Így került rá a fekete förmedvény, s most már marad is, mert akárhányszor rá vagy belenézek, eszembe jut ez a sztori. Az ilyen és ehhez hasonló pillanatok jelentették számomra az első motoros élményeket. De a folytatás abbamaradt. Nini a Vespát fiatalabbik unokájának ajándékozta, aki ezen tanult meg motorozni – innen a csúnya sérülésnyomok. Mikor tavalyelőtt hozzám került, már állt egy ideje. Michelle egy nagyobb és modernebb robogóval folytatta kétkerekű pályafutását. Én pedig a Vespával végre elkezdtem. Bár előbb jött egy féléves mellékvágány.